SHIATSU alaptanfolyamok Budapesten                                                           

                              Shiatsu  Mindenkinek 
                 Minden héten   Minden nap    Mindenhol Budapesten
                                Mindennapi problémákra        
                                  

A shiatsu művészete
             alaptanfolyamok Budapest szerte

Click here to edit subtitle

Taoizmusról

"Úgy tűnik, nagyon is gyakran épp az ész miatt tévedünk rossz irányba, aztán bóklászunk napestig, követve a fák tetejét lengető szél visszhangját, amely pedig olyan valódinak hangzott! Miért nem hallgatunk inkább arra a belső hangra, amely megmutatja az igazi utat?"


Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao


A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi "vallása," mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.


A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot tnak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”.


Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (道家, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást. A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgy nevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcselet, Lao - ce-t tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiiként ismert könyvek elsősorban a Zhuang Zhou néven ismertek.. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül. A tan filozófiájának kifejlődése a Zhou-dinasztia i. e. 1040 – i. e. 256) idejére tehető.


A vallási taoizmus történetiségét vizsgálva megállapítható, hogy „a taoizmus soha nem volt egységes vallás, és mindig is számos eredeti kinyilatkoztatáson alapuló tanítás kombinációjából állt”


A tao eredetileg utat – pontosabban egy konkrét, meghatározott utat, ösvényt – jelent, sőt ma is a csillagok útját jelenti az égbolton, de jelenti a bölcs utat is, amely célhoz vezet, a rendet és a törvényt, amely mindenben érvényesül. Ebben a felfogásban hasonlít a hindu dharmafogalmára, annak karmikus vonatkozásai nélkül, illetve a dharmával ellentétben a taót a legtöbb kínai filozófus szubsztanciális tulajdonságokkal ruházza fel. Tárgyiasul, és magával a kifinomult ősanyaggal azonosul. Ez a tárgyiasulás vezet odáig, hogy a taót az idők során egyfajta varázserővel ruházták fel, azaz beható ismeretével a tudós bölcs számára elérhetővé válik a fémek átalakítása, az élet meghosszabbítása (→alkímia, bölcsek köve), a levitáció, a láthatatlanság, sőt az örök élet is.


A taoizmus és a konfucianizmus


A Lao-ce által hirdetett taoizmus és a konfucianizmus története annyiban közös, hogy bár eredetileg (a többi filozófiai iskolához hasonlóan) mindkettő az állam helyes kormányzásának módozatait kutatta, a konfucianizmus megmaradt az állam és társadalom problémáinak vizsgálatánál. Ezzel szemben Lao-ce tanításai nyomán a taoizmus az egyén misztikus, transzcendens, vallásos vagy filozófiai kérdéseire keresett és adott válaszokat. A társadalom és államszervezet vizsgálatától fokozatosan eltávolodott.


A hagyományos kínai családmodell erkölcsi alapjaihoz Konfuciusz teremtette meg a filozófiai hátteret az ősök, az államszervezet és a hierarchia feltétlen tiszteletét hirdető erkölcsi tanításaival, míg Lao-ce hívei a természet megfigyelésével, az út (tao) felfedezésével, és a taóban fellelhető mintázatok intuitív elemzésével, a wuwei biztosította „nemcselekvés” által jutnak el a végső megvilágosodáshoz.


A kínaiak a konfucianizmust olyan, főként erkölcsi, morális tannak tartják, amely anélkül képes etikai tanításokat közvetíteni, hogy szüksége lenne valamilyen transzcendens lény kinyilatkoztatására. Habár transzcendens lény szigorúan véve valóban nem létezik, a tao ősi fogalmai Konfuciusz tanaira is erőteljesen hatással voltak. Konfuciusz a társadalom tevékeny tagjaként, Lao-ce a taóban való elmélyülés és egyesülés alanyaként határozta meg az embert, hiszen a taoisták szerint:


„A bölcs felismeri a tao által nyújtott mintázatokat, és cselekvését azokhoz igazítja. Eképpen a taóval egyesül, a természettel harmóniában él, és szándékai valóra válnak. A tao útján követve az ég és föld természetes folyamatait, ura lesz a világ dolgainak.”


Nem kérdés, hogy a rendkívül központosított császári hierarchia érdekeit melyik nézet szolgálta jobban. Ezzel szemben a zűrzavaros háborúktól sújtott történelmi időszakokban a taoizmus nyújtotta a nép számára a belső vigaszt és menedéket.


A két ellentétes szemléletű, bár azonos alapokból kiinduló filozófiai felfogás a nyugati világban akár szellemi háborúskodáshoz is vezethetett volna, ám a kínai gondolkodás az emberi természet e két pólusát (társadalmi cselekvés és egyéni belső transzcendens boldogulás) a jin-jang megnyilvánulásának tartja, és beépíti mindennapjai életébe. A kínai ember ifjúkorában a konfucianizmus elvei alapján illeszkedik környezetébe, megtanulja a társadalom működését, az érvényesülés lehetőségeit, szokásokat és szabályokat, míg idősebb korban a társadalmi konvenciók által háttérbe szorított „én” belső működése, a természet spontaneitása és a taóban való elmélyülés kerül előtérbe.


A 11.–12. században a filozófus Zhu Xi kísérletet tett a nagy kínai vallások egyesítésére, azaz a konfucianizmus, a taoizmus és a buddhizmus szinkretizált összeolvasztására. A századok folyamán erre több kísérlet is történt, amelynek elsősorban szimbolikus jelentősége volt. A három „szent” tisztelete a kínai ember gondolkodásának, vallási toleranciájának egyik szép példája. Ha ehhez még hozzávesszük az ősök tiszteletének vallásos hagyományait, vagy az ősi, sámánisztikus hagyományokból táplálkozó panteista tanokat, képet alkothatunk Kína vallási életének sokszínűségéről, amelyet sok kutató szerint célszerű közös rendszerbe foglalva (→kínai univerzizmus) vizsgálni.


Lao-ce - Tao te king


A szűkebb értelemben vett taoizmus a hagyomány szerint az i. e. 4. században megjelenő legendás filozófus, Lao-ce (’Lao mester’, ’az Öreg mester’) tanításain alapul. Jelenleg kétséges, hogy Lao-ce valós személy volt-e vagy legendák szülötte. Neki tulajdonítják a taoizmus alapművét, a Tao Te Kinget, ám műveinek sora legendákból táplálkozik, és eredetük erősen vitatható.


Fő műve mai formájában két könyvre tagozódik, összesen 81 fejezettel. Az első könyv tárgyalja a „tao”-t (’út’), a második a „te”-t (’erény’). A tanok szóbeli hagyomány útján terjedtek, csak később foglalták őket írásba. A tanítások fő alkotóeleme a tao, azaz a világtörvény, amellyel azonosulva a bölcs úrrá válhat a természet erői felett. Lao-ce szerint az embernek nincs önálló személyisége, létezésének egyetlen célja önmagát kiemelni az értelmetlen világból és a tao valóságába helyezni, amivel misztikus azonosulással egyesülhet.


Lao-ce filozófiájával és gondolataival akkor jelent meg, amikor a kínai államokat véres háborúk formálták. Az emberek stabilitásra és szabadságra vágytak. A neki tulajdonított Tao Te King tartalmaz olyan fejezeteket is, amelyek a helyes kormányzásra és a szabadság elérésére irányulnak. Maga a könyv nem logikusan felépített világnézeti konstrukció, hanem inkább nevezhető misztikus és sokszor homályos, de költői képekkel teleszőtt aforizmák gyűjteményének, amelyek a 81 fejezetben sajátos, szubjektív interpretációkban jelennek meg, rímes és rövid szakaszokra tagozódva. Az idők folyamán ehhez járul még több száz kommentár, magyarázat, értelmezés. A könyv rendkívüli jelentőséggel bír nem csak a tao filozófiájának megértésében, hanem a kínai gondolkodás és szemlélet megismerésében is. A legtöbbet tanulmányozott, és nyugati nyelvekre legtöbbször lefordított kínai alapmű. Értelméről már a kínai kommentátorok is eltérő magyarázatokat adnak, a nyugati fordítók is sokszor különbözőképpen értelmezik.


Lie-ce


Lao-ce legrégebbi követője a szintén i. e. 4. században élt Lie-ce, a neki tulajdonított, a róla elnevezett mű címe a Lie-ci. Lie-ce a tao tanításait metafizikai oldalról fejlesztette tovább. Kozmológiai elképzelése a filozófiai taoizmus jelentős alkotása. Máskor műveiben agnosztikusnak mutatkozik, nem tudja megítélni az élet és halál valódi értékét, a tér és idő végtelenségét. Elismerte a szubjektum szerepét a valóság keresésében. Relatívnak tartotta az ébrenlét és álom viszonyát. Bevallása szerint, meditációi során eljutott a végső abszolút valóságig, ahol megszűnt az én és a nem én közötti különbség. Szentekről beszélt, akik csodás tettek végrehajtására voltak képesek azáltal, hogy meditatív úton képesek voltak egyesülni a taoval.


Csuang Csou


 „Ugyanúgy az ember, aki álmában pillangónak képzeli magát, nem lehet biztos abban, vajon csakugyan ember-e, vagy pillangó, aki embernek álmodja magát” Csuang-ce"


A Tao Te King után, a legnagyobb hatású taoista mű a Csuang Csou-nak (i. e. 370-300) tulajdonított Csuang-ce. Elmés, sokszor tréfás módon mond bírálatot kora társadalmi viszonyairól, Konfuciusszal vitázik, kvietista szemléletet hirdet.


A könyv kifejezetten olvasmányos, dialógusok keretében mesél a taóról, anekdotákat mesél, amelyekbe beleszövi a tao filozófiájának lényegét, kiszélesítve a mindenség egységére vonatkozó elképzeléseivel. Gyakran, politikai áthallásaival, kora aktuális kérdéseire keresi a választ, ez Lao-ce esetében még nem volt jellemző.


Bár Csuang Csou létező történelmi személy volt, könyvét nagy valószínűséggel nem ő, hanem tanítványai állították össze. Csuang Csou szerint az ember akkor lehet csak boldog, ha kizárólag önmagáért és nem valamely cél érdekében él, ezért le kell mondania minden aktív cselekvésről, és így, a nem cselekvés állapotában (wu wei) már képes megszabadulni társadalmi kötelmeitől. Az embereknek a taoval kell összhangban lennie, akkor jut el az örök boldogság állapotába. Ez a szemlélet vezetett a helyes államvezetést szinte vallási szintre emelő konfucionizmussal szemben megmutatkozó összeütközésekhez, hiszen helyesen működő társadalmat csak szereplőinek aktív részvételével lehet kormányozni.


Csuang Csou minden dolog relativitását hangsúlyozza. Híres pillangóhasonlata a nyugati szellemi életben is széles körben ismert.[5] Egy híres dialógusában, ahol a folyamisten és a tengeristen beszélget, leírja: az ember csak saját korlátai megismerése révén juthat el a szellemi tökéletességhez. Vallja, hogy a tao a dologi világ határfogalma, túl beszéden és hallgatáson terül el az ember számára felfoghatatlan végső misztérium, a tao átélése, mivel a gondolkodásnak határa van. A Csuang-ce gyakran hirdette a kvietizmus eszméjét, azaz a gondolatok hiánya, és a belső csend szerepét, a nemcselekvés (wu wei) fontosságát.


Kozmológia


Lao-Ce kozmológiai elméletei szerint a világ, keletkezése előtt a „nemlét” állapotában volt. Ebből a megismerhetetlen transzcendens állapotból jött létre a lét, vagyis a mindenség egysége, amelyben minden különbözőség még szétválasztatlan. Ez az egység létrehozza a jin és jang kettősségét: az őserő dualista megnyilvánulásából létrejön az életlehelet (csi), amely a két erő harmóniáját eredményezi. A háromság nemzi a tízezer lényt, a „sokságot”. A tao, tehát minden létező élőlény forrása, tápláló áramlásával alakítja és tökéletesíti őket. Ezzel kialakul a változásnak kitett sokféleség, amely ellentétek lehetőségeit hordozza magában. A jó-rossz, nehéz-könnyű, igaz-hamis, fenn-lenn, előbbi és korábbi, feltételezik egymást. Ebből következik az a tanítás, hogy az emberi eszmények, például az erények is csak akkor létezhetnek, ha velük szembenálló ellentétek keletkeznek. Az anyag a Végső Valóság megnyilvánulása. A taoista hit általában nem ellenkezik a tudományos felfedezésekkel.


Lie-ce kozmológiája szerint, a tao létezése önmagából fakadó, olyan alkotó, amelyet nem alkottak, állandóan változó, de amely megváltoztathatatlan. Az ősegységben megjelenik a potenciális anyag, forma és erő, de még nem létezik önállóan. Ebben az őskáoszban kölcsönösen áthatják egymást, és a feszültség megszüli a jin és jang kettősségét, és megszületik az öt elem. A kialakult „hétből” „kilenc” lesz, vagyis létrejön az ég és a föld. Ez a kilenc egységében alkotja az egész kozmoszt. A szüntelen változás új formák és entitások kialakulását és megszűnését teszi lehetővé. Lie-ce tanítása szerint, az ember különféle állatfajok átalakulásából és összeolvadásából keletkezett.


Taoisták


A Taoista tisztában van képességeivel és adottságaival, és ezt előnyére tudja fordítani, nem bánkódik miatta és nem más akar lenni mint az, ami.

A P’u jelentése a kínai írásban a „Faragatlan Tönk”. Ez azt jelenti, hogy „a dolgok a maguk természetes állapotukban” vannak. Jelentése még a természetes, egyszerű, tiszta, becsületes.  A Taoista ideál a csendes, higgadt, „faragatlan rönk” aki nem bonyolítja túl a dolgokat, ezért spontán a cselekedeteiben.

A Taoista próbálja a dolgokat összességükben látni, és nem veszik el, a részletekben. (A nyugati orvoslás már régen elveszítette az embert és csakis, a szerveket látja.)   

Nyáron nyaralok, télen telelek. A Taoista tisztában van a lehetőségekkel, és cselekedeteivel alkalmazkodik a helyzethez.

A Taoista igyekszik elsajátítani az önismeretet. Szereti magát, és elfogadja, ezért van önbecsülése, és önbizalma. Rendelkezik a gondolkodás képességével, de hallgat megérzéseire.

A Taoista a jelenben él. Számára mindig a most számít. Tisztában van múltjával, sejti a jövőt, de a hangsúlyt mindig a jelenre teszi. 

A Taoista mesterek legmagasabb fokon a vízhez lesznek hasonlatosok. A víz mindig kitölt minden rendelkezésre álló teret. Ellenállás nélkül folyik mindenhova. Megkerül minden akadályt. Alkalmazkodik.

A Taoista jól érzi magát a bőrében és boldog. Ott akar lenni, ahol épp van. Nem rohan, nem pont másra vágyik, mint ami épp van. Elégedett. Elérhető célokat tűz ki maga elé, olyanokat amelyeket képes elérni. Céljait felossza napi adagokra, így minden nap képes jóleső elégedettséggel lefeküdni. Az Út tanításában az egyik legfontosabb, annak megértése, hogy nem a cél a fontos hanem maga az ÚT. Ez azt jelenti, hogy élvezni kell a folyamatot és nem csupán az elért célt.

A Tao azt tanítja: „Boldog akarsz lenni? Kezd azzal, hogy megbecsülöd magad, és azt amid van. Szerencsétlen akarsz lenni? Kezd azzal, hogy elégedetlenkedsz.”


A semmi a Taoistának mindig valami. Valaminek a lehetősége. A tudat kiürítése, a gondolatok elcsendesítése révén születnek legjobb ötleteink.


Élet a halál után 


A taoisták a földi élet és a túlvilág fogalmát élesen megkülönböztetik.


Lie-ce úgy véli: „Az az ember, aki felkeresi ősei nyughelyét, sóhajtozik és zokog, mert azt hiszi, együtt van velük, pedig egészen máshol van.” 


A halál tényét a kínai gondolkodás az élet természetes velejárójának tekinti. A halál után az ember csatlakozik őseihez, azokhoz hasonlóan helyet kap a családi oltárnál, és ugyanúgy befolyásolja leszármazottai sorsát, mint az elődök az övét. Egy nagyobb család tagja lesz, amelynek az élők csak kicsinyített másai. A halál után tehát a természet rendjébe illeszkedünk. A taoizmus nem tekinthető megváltó lelki gyakorlatnak. Szerintük nincs semmi, amitől meg kellene váltódni, meg kellene menekülni, vagy amiből éppenséggel meg kellene gyógyulni. A megváltásban, megmentésben, vagy gyógyulásban való hit a kárhozathoz, elveszéshez és betegséghez vezet ugyanolyan módon, ahogy a jóban való hit a gonoszban való hithez vezet. Bár nem fogadják el a megváltás–kárhozat szerintük hamis kettősségeit, hitük szerint az „Út”-tal és az „Erény”-nyel való egyszerű összhangban élés, az anyagi gazdagság, társadalmi fokozat, vagy tekintély erőszakos hajszolásának elkerülése örömteljes élethez vezet.


Valószínűleg buddhista befolyásra utal a halál utáni élet egy másik értelmezése is, amely szerint életük során elkövetett tetteik miatt a halál után büntetésre, vagy jutalomra számíthatnak, így újjászülethetnek, de annak megfelelően, hogy előző életükben mennyire voltak jók vagy gonoszak.


Ezt a két szemléletet a kínai ember úgy ötvözi egységbe, hogy a lélek kétféle természetét feltételezi. A „hun” lélek jang természetű, és az égbe jut, a „po” lélek jin természetű, és a földön marad. Ezek egysége és jin-jang alapú változatossága biztosítja a karmikus újjászületést, illetve az ősökhöz való egyidejű csatlakozást a halál után.


Amikor Csuang Csou haldoklott, azt mondta: „Föld a koporsóm, ég a szemfedőm, csillagok a drágakövek, a gyászoló család az egész teremtés. Kell ennél nagyszerűbb temetés?” Mire a tanítványok így szóltak: „Félünk, hogy a varjak és a ragadozók felfalják mesterünk testét.” Csuang Csou válaszolt: „A föld felett varjaknak és ragadozóknak szolgálok táplálékul, föld alatt férgeknek és hangyáknak. Elvenni egyiktől, hogy a másiknak adjuk – mire való ez a részrehajlás?"

Oops! This site has expired.

If you are the site owner, please renew your premium subscription or contact support.